Atlantisz-legenda: mítosz vagy történelem

Az elveszett aranykor nyomában

Nemrégiben jelent meg egy gazdagon illusztrált könyv a múlt nagy birodalmairól (Letűnt civilizációk nyomában, Alexandra Kiadó, 1999). A kötet szerzői nem kevesebb, mint 49 hajdanvolt civilizációs központ maradványait mutatják be, a krétai Knósszosz romjaitól a mai Irakban található Babilónon át a dél-amerikai Machu Picchu sziklavárosáig. Ami a helyszínekben közös: a pusztulás, amely ezeket az egykor virágzó államokat sújtotta. Természeti katasztrófák és háborúk nyomait őrzik a megmaradt kövek – innen tudjuk, hogy léteztek. Egy hajdani szupercivilizáció nyomait azonban máig sem találják. Ez a legendás Atlantisz, amely Platón görög filozófus leírása szerint egyetlen éjszaka tűnt el a tenger habjai között. Némelyek szerint Atlantisz titkai számos hajdani, sőt modern civilizációra is hatást gyakoroltak.

Az egykori mínoszi civilizáció központja a krétai Knosszoszban. Itt is keresték Atlantisz maradványait

Létezett-e valaha ez az óriás szigetre épült városállam? Egyetlen – ámde tekintélyes – írott bizonyíték erre az i. e. IV. században élt görög filozófus, Platón feljegyzése, amelyet a Timaiosz és a Krítiász című műveiben örökített meg. Platón a történetet egy ősi egyiptomi forrásra hivatkozva meséli el, annak alapján, ahogy azt Szolón, az ismert görög államférfi továbbadta. Szolón Egyiptomban járva egy nagyon öreg paptól megtudta, hogy az emberiség története jóval régebbi, mint ahogy azt kortársai gondolták. Az egyiptomi szerint a földet a múltban több apokaliptikus kataklizma érte, részben víz, részben tűz által. Ezek közül egy azonban különösen pusztító volt: "Rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak (ő) és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve eltűnt."
Platón leírása alapján Atlantisz igen magas szellemi és technikai fejlettséget ért el. Az egyiptomi pap ezt annak tulajdonította, hogy a birodalom alapítói egy isten (Poszeidón) és egy halandó nő viszonyából született rendkívüli tehetségű lények voltak. "Mikor a leány (Kleitó) már férjhez menendő volt, meghalt apja és anyja, Poszeidón pedig szerelemre gyúlva iránta, egyesült vele." Ebből a kapcsolatból öt ikerpár származott, közülük az elsőszülött, Atlasz lett a sziget első királya és egyben névadója.

Atlantisz természeti adottságai alapján is paradicsomi hely lehetett. Mint Platón mellékelt leírásából is kitűnik, a létfenntartás senki számára nem okozott gondot, sőt a gazdagságot jelentő természeti kincsek is szabadon hozzáférhetőek voltak mindenki számára. A szigetállam középpontjában a Kleitónak és Poszeidónnak szentelt templom állt. Erre a helyre hozták fel évente, évszakonként az első terményeket a birodalom minden részéből áldozati ajándékként. A templom udvarából két forrás fakadt, amelyekről Platón ezt írja: "A hideg, illetve meleg vizű forrást pedig, melyek bősége kimeríthetetlen, vize kellemessége és kiváló minősége folytán csodálatosan alkalmas volt, úgy használták fel, hogy épületeket emeltek köréjük, s a víz jellegének megfelelő fákat ültettek." E központ köré épült ki – koncentrikus körökben – a birodalom fővárosa, széles mesterséges csatornákkal és fényűző épületekkel.
A birodalom törvényei a legenda szerint magától Poszeidóntól származtak, amelyet egy ércoszlopra vésve őriztek meg a sziget közepén álló templomban. Az uralkodók e törvények alapján, valamint mágikus rítusok révén kormányozták országukat, amelyet az öt ikerpár öröksége nyomán tíz régióra osztottak fel. A béke és bőség aranykora sok nemzedéken át fennmaradt: "Amíg az isten (Poszeidón) természete elég erős volt bennük, engedelmeskedtek a törvénynek, és jó barátságban éltek a velük rokon isteni világgal." A harmónia azonban egy idő után megbomlott: "Midőn az isteni rész tünedezni kezdett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, és túlsúlyba került az emberi jelleg (ő), elkorcsosultak." A romlás Platón szerint kivívta az égiek haragját, akik egy éjszaka mindenestől elpusztították Atlantiszt.

A tudás oszlopai

Platón történetét Atlantiszról sokan próbálták megfejteni. Kincsvadászok és a téma megszállottjai a földközi-tengeri Thera szigetétől kezdve a Bermuda-háromszögön át az Andok fennsíkjáig igyekeztek nyomára bukkanni a görög történész által leírt birodalomnak. A Discovery Channel angol filmsorozat nemrég Magyarországon bemutatott Atlantisz című epizódja szerint a legújabb kutatások Dél-Amerika magasfennsíkjai között, a hajdani inka birodalom területén keresik a Platón leírásában csupán mint a "Héraklész oszlopain [a Gibraltári-szoroson] túli" szigetként megjelölt országot. Az érdekes teóriák ellenére régészeti bizonyítékok egyelőre nincsenek.
A konkrét földrajzi helytől függetlenül is sokan próbálják megfejteni, hogy létezhetett-e egy, a ma ismert civilizációkat megelőző, azoknak forrásául szolgáló birodalom. További vita tárgya, hogy előfordulhatott-e egy olyan világméretű természeti kataklizma, amelyben a föld lakossága részben, vagy szinte teljes egészében elpusztult.
Az apokalipszis lehetősége évezredek óta jelen van az emberek gondolkodásában. Josephus Flavius, a neves I. századi zsidó történetíró szerint már az első emberpár készült egy globális katasztrófára. Flavius szerint az özönvíz előtt élt generációk annak érdekében, hogy az általuk összegyűjtött tudás és felfedezések ne veszszenek el, "Ádám jövendölése alapján, miszerint a világ egyszer tűz ereje által, egy másik alkalommal pedig a vízáradat ereje által fog elpusztulni, két oszlopot emeltek; az egyiket téglából, a másikat kőből és mindkettőre feljegyezték az általuk megismert tudást és bölcsességet. Azért mindkettőre, hogy amennyiben a téglából készült oszlopot az özönvíz elpusztítaná, akkor a kőoszlop megmaradjon az utódok számára?" (A zsidók története, I. könyv 70–71.) Flavius művében azt is megjegyzi, hogy korában ez az ősi tudást megőrző kőoszlop még megvolt, "Szíriád földjén".

Ősapokalipszis

A történelemben bekövetkezett apokalipszis legismertebb leírását az Ószövetség őrizte meg. Egyes teológusok szerint már Mózes első könyvének kezdő sorai egy világméretű, sőt kozmikus katasztrófára utalnak. Az úgynevezett "kettős teremtés" elmélet hívei szerint Ádám teremtése előtt is létezhetett egy civilizáció, amely Isten ítélete következtében nyomtalanul elpusztult, és ennek helyére teremtette Isten a ma élő emberiség őseit.
Míg az ősapokalipszisre legfeljebb közvetett bibliai utalások vannak, az egész földet elborító áradásról, az özönvízről már részletesen tudósít az Ószövetség. Érdekes módon a Biblia hasonló genetikai keveredésről számol be Ádám leszármazottai és természetfeletti lények között, mint az Atlantisz-legenda: "Az óriások ["nefilim" = "bukottak/akik leestek/aláhullottak"] valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai [angyalok] bemenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nekik. Ezek azok a hatalmasok ["hősök"], kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak." (Teremtés könyve 6,4) A félistenek, héroszok rendkívüli képességekkel és ismerettel rendelkeztek (egyes feltételezések szerint repülő szerkezeteket használtak, és ismerték az elektromosságot, valamint magas szinten értettek a mágia és asztrológia különböző ágazataihoz), ám alaptermészetük a Biblia szerint annyira romlottá vált, hogy "szívük minden alkotása szüntelen csak gonosz" volt. Egy közel – vagy több mint – száz esztendős átmeneti korszak után, amely alatt Noé és családja hasztalan próbálta figyelmeztetni kortársait a közelgő apokalipszisre, Isten egy nap elhozta az özönvizet az egész emberiség elpusztítására. Bár a Teremtés könyvének beszámolója szerint a több mint egy évig tartó kataklizmában Noé "óceánjárójának" nyolc utasa kivételével mindenki elpusztult, az özönvíz előtti civilizáció tárgyi emlékei – köztük a Flavius által említett "tudás kőoszlopa" – esetleg fennmaradhattak, megkönnyítve ezáltal a túlélők számára az újrakezdést.

Korszakváltás küszöbén

A Föld felszíne, sőt az egész Naprendszer egykori katasztrófák emlékeit őrzik. A gigantikus aszteroida-kráterek méretéből arra lehet következtetni, hogy ha létezett akkoriban civilizáció bolygónkon, az nagy valószínűséggel elpusztult a becsapódás nyomán keletkezett földrengések, szökőár és a következményként jelentkező időjárási anomáliák következtében. Graham Hancock angol bestsellerszerző "Istenek kézjegyei – Kutatás a kezdetek és a vég után" (Alexandra Kiadó, 1998) című könyvében ókori térképek vizsgálata alapján azt állítja, hogy a kontinensek a múltban másképp helyezkedtek el mint ma, például az Anktartisz jégmentes, növényzettel borított föld volt, valahol a jelenlegi Dél-Amerika földrajzi szélességén. A kontinensek átrendeződése okaként Hancock a földkéreg "elcsúszását" említi. Mások szerint a Föld tengely és a Nap körüli keringési sík a múltban merőleges szöget zárt be, szemben a mai ferde síkkal. Ez a pályamódosulás okozhatta a feltételezések szerint az évszakok kialakulását, amelyet az ószövetségi leírás a vízözön utánra datál.
A tudósok általában egyetértenek abban, hogy a régészeti leletek és az írott források alapján a ma ismert civilizációk minden átmenet nélkül, mintegy 5-6000 éve bukkantak fel a történelemben. (Bár egyes emlékekről, így például az egyiptomi szfinx törzsét képező kőtömbről vagy a stonehenge-i obeliszkekről ennél régebbi dátumot is feltételeznek.) Az előzményeket homály fedi: ebbe a történelmi vákuumba – az ősi civilizációk teoretikusai szerint – akár az Atlantisz-legenda, akár a Biblia preádámi illetve özönvíz előtti világa beilleszthető lehet.
Az Atlantiszról szóló mítoszok legszorgalmasabb népszerősítői ma a New Age irányzatához tartozók közül kerülnek ki. Közismert, hogy az "új kor"-ideológia szerint a föld egy átfogó korszakváltás előtt áll, amely egyaránt érinti a természetet, az emberiséget és a mindenben jelenlévőnek tartott "holisztikus tudatot". E korszakváltás számos New Age-tanító szerint az egykori tökéletes birodalom mintájára egy, az emberiség és a szellemvilág közötti határokat nem ismerő világ, az Új-Atlantisz eljövetelét készíti elő. Az atlantiszi világ küszöbönálló újrafelfedezését a mozgalom legnevesebb médiumai, Helena Petrovna Blavatsky, Alice Ann Bailey és Edgar Cayce már a XX. század első felében megjövendölték. Szerintük az ezredforduló táján újra előtérbe lépnek azok a természetfeletti lények ("felsőbb mesterek", a "Hierarchia"), akik befolyásuk alatt tartották a hajdanvolt aranykort. Ezen elméletek megjegyzik ugyanakkor, hogy a magasabb szintre történő átmenet nem lesz fájdalommentes: természeti katasztrófák, pusztító világháborúk és más megrázkódtatások kísérik majd, amelyek célja, hogy az elmaradott, és fejlődésre képtelen csoportoktól – úgymond – "megtisztuljon" a föld.
Alice Bailey azt írta 1947-ben az eljövendő világkonfliktusról: "A feszültségek a világban és különösen a Hierarchiában olyanok, hogy egy újabb és valószínűleg végső világválságot fognak eredményezni, hacsak nem következik el bolygónkon a szellemi élet olyan felgyorsulása, amelyen keresztül a régóta várt Új Kor feltételeinek eljövetele megdöbbentően gyorssá válik?" (The Rays and the Initations, 1947) A New Age-próféták nem titkolták el azt sem, hogy a "nagy ugrás" és az emberiség megszabadítását ígérő New Age-messiás eljövetelének akadályozói szerintük az ortodox, hitükhöz ragaszkodó zsidók és keresztények. Szintén Bailey írja: "(?) Az ortodox judaizmusnak, amelyben mélyen fészkel a győlölet, lassan el kell tűnnie; mindennek meg kell változnia, hogy felkészüljön a világ arra a kijelentésre, amelyet a Krisztus fog elhozni." Továbbá: "El fog jönni bizonnyal egy kor, amikor a Felvilágosodottak fognak uralkodni, akik nem fogják eltűrni, hogy (?) bárki előírja nekik, hogy miben higgyenek ahhoz, hogy üdvözüljenek. (?) Várható, hogy az ortodox kereszténység először el fogja utasítani a Krisztusról szóló új teóriákat, amelyeket az okkultizmus képvisel (?), de egyre nehezebben fogják az értelemmel bíró embertömegeket rávenni arra, hogy (?) fanatizmussal vagy hisztérikusan átadják magukat." (The Externalisation of the Hierarchy, 1957) A radikális Új Kor egyes teoretikusainak írásaiból kitűnik, hogy számukra a tömegkatasztrófák és a világháborúk a megtisztulás eszközei. Eszmerendszerüket a kérdést keresztény–humanista szemszögből vizsgáló kutatók, így többek között az amerikai Gary Kah a globalizmus gyökereiről szóló könyvében (Demonic Roots of Globalism, 1996) rasszistának és vallásilag mélyen intoleránsnak minősíti, jóllehet szerinte céljaikat gyakran a globális összefogás és harmónia jelszavai mögé rejtik el.
Edgar Cayce szerint az Új-Atlantisz egy kataklizmasorozat nyomán fog ismét előbukkanni. Követői szerint ilyen katasztrófákra vonatkozó jövendölések megtalálhatók a különböző kultúrkörökben: Nostradamus – az utóbbi hónapokban némileg tekintélyét vesztett – jövendöléseitől kezdve a hopi indián próféciákig.

A föld vajúdása

A természetben bekövetkező apokaliptikus jelekről a Bibliának is sok mondandója van. Ismert, hogy mind a zsidó, mind a keresztény vallási várakozás legfőbb tárgya a Messiás eljövetele és földi uralmának, az új aranykornak a beköszönte: "Mert megvígasztalja az Úr Siont, megvigasztalja minden romjait, és pusztáját olyanná teszi, mint az Éden, és kietlenjét olyanná, mint az Úrnak kertje, öröm és vígasság találtatik abban?" (Ésaiás könyve 51,3)
Mind az Ó- mind az Újszövetség egyértelművé teszi azonban, hogy a messiási korszakba történő belépés előtt sok megrázkódtatáson kell a földnek átesnie. Erről az átmeneti korszakról, amelyet földrengések, járványok, éhínségek és etnikai háborúk jellemeznek, Jézus mint "sok nyomorúságnak [az eredeti szerint: "szülési fájdalom"] kezdetéről" beszél (Máté evangéliuma 24,8). Pál apostol ugyanezt az időszakot szintén a terhes asszonyra szakaszosan rátörő szülési fájdalmakhoz hasonlította. (Thesszalonikabeliekhez írt 1. levél 5,3) A természeti katasztrófák megsokasodása és több, szinte megoldhatatlannak látszó globális probléma (környezeti ártalmak, katonai–gazdasági–vallási konfliktusok) egyidejű jelentkezése világszerte felkeltette nemcsak az aggódást a föld jövője miatt, hanem a radikális változás iránti várakozást is. Arra a kérdésre, hogy lesz-e az emberiségnek egy második aranykora, és ha igen, akkor azt az emberek és félistenek spiritualista Új-Atlantiszának vagy a Messiás által újjáteremtett földön lévő Új-Jeruzsálemnek hívják-e majd, a jövő évezred adhatja meg majd a választ.

Részletek Platón leírásából

"(?) Az előzőekben már szóltunk az istenek közti sorsolásról, amellyel felosztották az egész földet itt nagyobb, ott kisebb részekre, s szentélyeket és áldozatokat rendeztek be maguknak. Így nyerte Poszeidón is Atlantisz szigetét, s itt telepítette le egy halandó nőtől származó ivadékait. A szigetnek ez a tája ilyen volt: a tenger felől, a sziget közepe táján egy síkság terült el, a hagyomány szerint a legszebb minden síkság közt, s a legtermékenyebb. (?)
(Platón: Timaiosz 113–115, Platón összes művei, Európa Könyvkiadó, 1984)
"(?) Sok és sokféle pusztulása volt már az embereknek, és még lesz is; tűztől és víztől a legsúlyosabbak, de ezer egyéb okból más enyhébbek is. Mert az, amiről nálatok is beszélnek, hogy egyszer Phaethón, Héliosz fia, atyja kocsiját befogva – minthogy képtelen volt atyja után hajtani – a földön is felperzselt mindent, s maga is villámsújtottan pusztult el, meseszerűen hangzik, de igaz benne a Föld körül keringő égitestek pályájukról való eltérése, és a földi dolgok nagy időközönként bekövetkező pusztulása a túl sok tűz miatt. (?) Idővel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket is egyszerre elnyelte a föld, és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve eltűnt. Ezért nem hajózható és nem kutatható át az ottani tenger még ma sem, mert akadályozza a nagyon sekélyes iszap, melyet a süllyedő sziget halmozott fel."
(Kritiasz 22., uo.)

Atlantisz

Az Atlantisz nevű elsüllyedt kontinens még ma is a világ egyik legnagyobb rejtélye. Majd mindenki hallott már Atlantisz eltűnéséről, de vajon létezett-e egyáltalán? Az Atlanti-óceán vagy pedig a Földközi-tenger egyik szigete volt? Afrikához, Amerikához vagy Európához tartozott? Sok teória született erről, és sok helyen keresték nyomait.

Soha nem kezdődött volna el a kutatás, ha a görög filozófus, Platón (kb. Kr. e. 427-347) nem meséli el a történetét két dialógusában, a Timaioszban és a Kritiaszban. Platón görög filozófus leírása Atlantisz tündökléséről és bukásáról közel 2000 könyvet ihletett és megszámlálhatatlan évnyi kutatást ösztönzött. És bár több mint 40 helyszín merült fel e legendás utópia kapcsán, még arra sincs bizonyíték, hogy egyáltalán létezett…

Platón szerint Atlantisz egy óriási sziget volt, nagyobb, mint Kis-Ázsia és Líbia együttvéve. Héraklész oszlopain (Gibraltári-szoros) túl feküdt, egy kisebb szigetekből álló szigetvilág alatt. Kb. 9000 évvel Szolón (Kr. e. kb. 640-559) előtt Atlantisz hatalmas királyság volt, fejlett civilizációval és ideális politikai berendezkedéssel. Amikor mohó és agresszív birodalommá vált, az istenek parancsára elöntötte a tenger…

Platón meséje Kritiasztól származik, aki tízéves korában a 90 éves nagyapjától hallotta, akinek szintén a nagyapja mesélte. Az ükapa Szolón elbeszéléséből ismerte a történetet, aki Egyiptomban Szaisz papjaitól hallotta. Platón azonban nem költő volt, hanem filozófus, aki a történetet morális mondanivalóval fejezte be. Mennyiben felel meg Atlantisz Platón leírásának, és milyen bizonyítékok maradtak fenn, amelyek a létezését alátámasztják?

Ha eltekintünk Platón kiegészítéseitől, pl. Atlantisz politikai berendezkedéséről, amelyet perzsa mintára képzelt el, a következő kép tárul elénk, létezett valaha egy hatalmas, fejlett civilizációval rendelkező sziget, amely, eltekintve néhány betájolatlan zátonytól az Atlanti-óceán mélyén, nyomtalanul eltűnt. Valóban ez történt? Platón előtt egyetlen történetíró sem említi Atlantiszt, még a görög Hérodotosz (Kr. e. kb. 484-420) sem, aki pedig megkérdezte Szaisz papjait. Ha a sziget a valóságban is létezett volna, a papok biztosan elmondták volna történetét Hérodotosznak…

A hajótörött

Atlantisz létezése nem tény, de nem is alaptalan mese. És nem Platón agyából pattant ki, ugyanis az egyiptomi Középbirodalom idejéből ránk maradt egy ugyanilyen mese. Egy papirusz, amely ma Szentpétervárott található, elbeszéli egy utazó történetét, aki a fáraó bányái felé tartott egy hajón, amikor a hatalmas hullámok ripityára törték a hajót, és rajta kívül mindenki vízbe fúlt. Ő egy gerendába kapaszkodva partra evickélt egy ismeretlen szigeten. Itt egy aranysárkány lakott, aki a barlangjába vitte a hajótöröttet, de egy ujjal sem bántotta. Elmesélte vendégének, hogy a sziget a gazdagság és boldogság földje, régen 75 elégedett sárkány népesítette be, akik közül csak ő egyedül maradt életben. Távollétében egyszer egy csillag pottyant a szigetre, és szénné égetett mindent. Megjósolta még azt is, hogy egy egyiptomi hajó hamarosan megmenti a hajótöröttet, de azt is hozzátette, hogy "soha többé nem láthatod majd e szigetet, mert a hullámok maguk alá temetik"…

Amikor Paul Schliemann, a Tróját felfedező archeológus unokája 1912-ben bejelentette, hogy birtokában van néhány atlantiszi leletnek, úgy tűnt, ezzel bebizonyosodik a sziget valamikori létezése. A lelőhelyet ábrázoló, általa rajzolt térkép is nagyjából megfelelt a sziget elhelyezkedéséről és nagyságáról alkotott elképzeléseknek. A sötét ovális vonalak a fővárost jelzik, ahogy Platón is leírta… De Paul Schliemann felfedezéséről, melyet egy szenzációs cikk közölt a New York Americanben, kiderült, hogy hamis tényeken alapulnak, és más szerzők ötleteit vette át…

A tenger elárasztotta gazdag, boldog szigetről szóló mesét, jól ismerték az egyiptomiak, és megtalálható az indiai mondavilágban is, közelebbről a Mahábhárata című eposzban. Ez akár különböző népek közös alaplegendája is lehet. Ebből persze még nem következik, hogy Atlantisz sosem létezett… A legendák és mítoszok alapjai gyakran bizonyított tények. Sokan, akik Atlantisz után kutattak, ilyen ténynek tekintették a görög Thíra szigetét.

Egy elveszett kontinens eredete

1967-ben egy görögrégész, Sz. Marinatosz professzor ásni kezdett az Égei-tenger egy apró vulkáni szigetén, Szantorinon. Egy régi nagyváros központjára bukkant, ahol még két-három emeletes házak is akadtak, a szobákat pedig a mindennapi életet ábrázoló freskók díszítették. Bútor és cserépedény maradványokat talált, munkát végző és táplálékul szolgáló állatok csontjait, ám nyoma sem volt semmiféle emberi maradványnak vagy ékszernek…

Az archeológusok megállapították, hogy Thíra, melyet valaha Szantorinnak hívtak, a minószi civilizáció kereskedelmi központja volt. Eredetileg úgy gondolták, hogy Kréta gyarmata volt, de ez az elképzelés megdőlt. Sőt a kis sziget független hatalomként nagy befolyásra tett szert az Égei-tengeren Kr. e. 2500 körül. A virágzó kereskedelem fellendítette Thírát, s ezt a gazdagságot tükrözik a házakban talált freskók. Az ún. Tavasz Freskó a thíraiak életérzését fejezi ki: a kis helyiség három falát elfoglaló freskó egy tavaszi napot fest le, ahogy az erősen stilizált sziklákon a szélben ringatózó liliomok felett a levegőben fecskék "csókolóznak".

Aztán egyszer elérte a szigetet a végzet. A föld remegni kezdett a szigetlakók lába alatt, és azok sebtében elhagyták otthonukat, csak a legfőbb értékeiket (ékszer stb.) véve magukhoz. Úgy tűnik, arra számítottak, hogy hamarosan visszatérhetnek, mivel olívaolajjal és magokkal teli hatalmas korsókat (pittoi) tettek az ajtófélfák alá, ez volt ugyanis a házak legbiztonságosabb része. De mielőtt még visszamerészkedhettek volna, a földrengés a város jó részét lerombolta. A szigetet is el kellett hagyniuk a hajóikon, amikor a thírai vulkán kitört, és finom habkőréteggel fedte be az egész várost.

A vulkánkitörés robaja 3000 km-es körzetben is hallható volt olyan erősségű lehetett, mint a Krakataué (Jáva és Szumátra között) 1883-ban, melyet még Ausztráliában is észleltek az emberek. A thírai vulkán 30 m vastag hamu- és kőréteget okádott a szigetre, s a fővárost teljes egészében maga alá temette. Bár ez a kitörés Kr. e. 1520 körül történt, még ma is 4 m vastag hamuréteg fedi a szigetet. Kb. 40 évvel később a vulkán beomlott, és a helyére zúdult a tenger. Így alakult ki Thíra késhegy alakú íve. A nagy szökőár olyan pusztítást végzett, amely szinte egyik napról a másikra elpusztította a krétai civilizációt…

Vajon ez volt az az esemény, amelyet Atlantisz pusztulásával azonosítottak? Sokan úgy gondolják, igen. Az is lehetséges, hogy Kréta volt az eltűnt civilizáció helye. Ez az ötlet először 1909-ben merült fel. A Kréta és Egyiptom közötti kapcsolat pontosan abban az időben szakadt meg, amikor Thírát elöntötte a tenger. Az egyiptomiak a Thíra pusztulásáról szóló híreket esetleg Krétára vonatkoztatták, hogy így magyarázzák meg a krétai nagyhatalom eltűnését.

Platón megjelölése ("9000 évvel Szolón előtt") úgy lesz pontos, ha az időtartamot tízzel osztjuk, ahogyan azt A. G. Galanopoulosz görög szeizmográfus javasolta. Szerinte az eltérés abból származhatott, hogy az egyiptomiak a 100-as számokat saját ezres szimbolikájukkal helyettesítették, így lett 900-ból 9000. A másik hihető magyarázat Marinatosztól származik, aki szerint Szaisz papjai tízzel szorozták az adatokat, hogy ezzel az eseményeket a múlt homályába helyezzék. Sok későbbi mesélő törekvésére is jellemző, hogy kerek számokkal támasztja alá a "réges-régen" történt dolgokat…

Ha Szantorin azonos Atlantisszal, akkor ez itt egy kép lenne az eltűnt vidékről?

Az elmúlt 2000 évben hat vulkánkitörés rengette meg Thíra szigetét. Az 1866-os kitörés vonzotta ide Ferdinand Fouqué vulkanológust, aki egy bronzkori települést fedezett fel Akrotíri közelében, melyet több mint 3000 éve borít vulkáni hamu, egy újabb lehetséges helyszín… ?

Héraklész oszlopain túl

Atlantisz elhelyezése az Atlanti óceánban, bár a nevük összecseng, sokkal nehezebb. Lehetséges, hogy amikor a föníciaiak körülhajózták Afrikát (kb. Kr.e. 600-ban) és megbizonyosodtak afelől, hogy milyen hatalmas kiterjedés? az Atlanti óceán, az Atlantiszról szóló legenda szerzői összekötötték a "régmúltat" a "messzi távollal"… Bármi volt is az ok, a kutatás mindenesetre tovább folyt. Héraklész oszlopain túl is.

A középkori írók, akikhez arab közvetítéssel jutott el Atlantisz története a széles körben elterjedt mítosz alapján, valaha létezett virágzó és gazdag szigetnek hitték. A Fortunate Islesnek (Szerencsés-szigeteknek) nevezett földdarabok, a Hét Város szigete és Szent Brendan szigete, minden 14. és 15. századi térképen szerepeltek, és felfedező utak célpontjai voltak.

Sok régi térkép őrzi a térképészek elképzeléseit és számításait távoli vidékekről. Így a tudósok kétkedve fogadták Charles Hapgood amerikai történész következtetéseit, aki az 1960-as években a közékori navigációs térképeket tanulmányozta. A Kongresszusi Könyvtárban rábukkant egy 1531-ból származó térképre, amely Antarktisz partjait jégmentes szárazföldként tünteti fel. Egészen addig úgy tudták, hogy az óceáni hajózás csak Kr. e. 2000 körül kezdődött, és a tudomány mai állása szerint Antarktiszt 6000 éve jég borítja. Vajon előfordulhatott-e, hogy még azelőtt térképet készítsenek róla? Hapgood több középkori térképet, ún. portolanót tanulmányozott át, melyek szerint az egyiptomiak előtt több ezer évvel létezett egy nagy tengeri civilizáció. Erről azt írja Hapgood A tengerek királyainak ősrégi térképei című művében, olyan nyomtalanul semmisült meg, hogy a számtalan tengerészgeneráció semmiféle nyomot nem talált, aminek alapján a helyét azonosíthatták volna a térképeken. Annak ellenére, hogy Hapgood nem állítja, hogy ez a civilizáció azonos volt Atlantisszal, sok egybeesés támasztja ezt alá…

Atlantisz újjáéledése

Az amerikai médium és gyógyító, Edgar Cayce (1877-1945) megjósolta, hogy Atlantisz feltámad, és újból virágzásnak indul. 1940 júniusában így jövendölt, "Atlantisz részei közül Poszeidia lesz az első a felemelkedésben. Nem kell rá sokáig várnunk, 1968-69-ben fog bekövetkezni!" A helyet is pontosan meghatásozta, a Bahamákat! Igazán csodálatos egybeesés, hogy 1968-ban repülőgépek pilótái a Bahamáknál, Észak-Bimininél arra lettek figyelmesek, hogy a partok mentén épületek emelkednek ki a vízből… A búvárexpedíciók kiderítették, hogy a mederben kőépítmények húzódnak, amelyek hatalmas utakat, falakat, piramisokat, köröket formáznak. Amennyire a beszámolók alapján lehetséges volt, archeológusok feltételezik, hogy a "Bimini utak" emberi alkotások.

Így magától kínálkozik a feltételezés, hogy Atlantiszt itt kell keresni. Sokáig a Bahamák másik oldalán lévő Sargasso-tengert gondolták az Atlantiszt rejtő tengerrésznek. De a víz alatti "utakat és falakat" évszázadokon keresztül bizonyítékként hozták fel az Európa atlanti vidékén "elsüllyedt város" létezésére. De ily módon minden, ami a tengerben emberkéz alkotta építményre emlékeztet, előbb vagy utóbb kapcsolatba kerül az "elsüllyedt város" elméletével. Platón Atlantiszról szóló meséje adta az első lökést, de a keresés az óta folyik és folytatódik...