Aztán, megpihenve kicsit, visszanéz a csend.
Önmagát átlépve visszhangot rejt benne a rend
Sanyarú sorsán tépődve olykor elmereng
Szép is volt a káoszban a félelem.

Aztán.. gondolatban felidéz egy őrült éjszakát,
Melyet a végtelen foglyaként élt újra át
Az ébredés nehezét izzadt testben lelte meg
Menekülni próbálna, de meggyalázza egy rest.

Szárnyaszegett kismadár, fogolyként ketrece
kapuját feszegette, nyitott szeme végtelent fürkészve
Nemléte hegycsúcsáról hová is repülhetne;
Alant özönvíz pusztítá a hömpölygő lángtengert

Álmában teremtette az embert, vigasztalásul
Szellemek tobzódását feledtetve árulásuk
gyújtópontjának, s mintegy létrának,
Legyen akarata s bűnének bocsánat

Angyalok seregét küldte horizonton túlra
a háborút messze szem soha nem láthatta
Fül nem hallotta csatának zaját, s nem tudja
Ember, ki sírja keresztjének örök súlyát

Neked legyen mondva, kicsiny szíved imára kulcsolván
Morzsold meditációd s lelked megnyugodván
lesz csend s a világ fölött úszik majd Egy,
Aki a zűrzavarból mindent újrateremt!

Ha kiürült csordultig telt pohár
Ne tölts újra, nem akarom már
Betelt lelkem többet nem kíván
Földi létem fényért kiált

Két lábam büszke támasz
Viselve elmém szigorát
Keseregni kár, elvész a csalárd
Jézus enyhíti szívem nyomorát

Elhagytak többször,-százszor-
Kinyújt vigaszt, ha nem csókol
Ki marad már, ha ködbe veszett
És mást ölel kárhozott teste?

Ki ápolhat, nem bízol már senkiben
Ha becsaptak, tévútra vittek
Méltatlan nagy szerelmed
Elveszett kicsinyes hited

Tégy nagy mulatságot, légy vendéged
Legyen végül nagy szegénységed
Jézus eljő, hited reménysége
Menyegzőre kér fel Téged!

Ne szólj, és nem hallgat meg senki
Ne létezz, nem pusztul el semmi
Nem nézel, nem fordul el senki

Aki vagyok, egy érintés nélküli ember
Aki álmodik, és mindennap vétkezik.

Akiben fényt költ a reggel, és vizet old a harag.
Aki megbocsát és türelemmel vár.
Aki nem e világi mosolyoddal ébred.
És az vagyok, akinek sok életet adott az Úr ...
Nincs egy mondat, mit érzés nélkül mondjak-

Messze távolban kicsiny pacsirta dala ,
mely füledben halkan megszólal...
Drága e dal, lágy trillák szólanak;
csitulna szívednek őszinte vádjai.
Te, aki annyi keservnek tanúja vagy,
Te, aki álmodója a földi jónak,
legyen merszed, kiáltani az Úrnak,
hogy lelked felszabadítani tudjad.... "

Verseim időtlenségét a dátumok elhagyásával szeretném jelezni, igazság szerint majd harminc év távolából szemezgetek...